Itt az új blog: indawwa.blogspot.com

Lesz új blog, és lesz itt linkje, csak nincs még otthon netem.

Az utóbbi két napban többször is volt olyan, hogy majdnem elsírtam magam. A gyönyörűségtől. Nem tartom kizártnak, hogy ez csak a költözés utáni adrenalinlöket miatt van és majd pár nap/hét múlva utálni fogom a tömeget a buszon/villamoson/metrón, gyűlölni fogom a főnökömet és elátkozom a pillanatot, amikor ide költöztem. Most azonban hadd élvezzem még egy kicsit Varsót és a bigcitylife-ot.

2 év, 9 hónap és 3 nap. Ennyi ideig voltam krakkói lakos. Annak ellenére, hogy általában nem vagyok visszatérő fajta, el tudnám képzelni magam, amint kergetem az unokáimat a Błonia körül.

De most irány Varsó!!!

A 139-es busz lépcsőjén van pár groszy, forint, bani és eurocent szétszórva. Én szóltam.

Mindig is sejtettem, hogy minden csoda három napig tart, és egy hetes nemzeti gyászt hirdetni kockázatos vállalkozás, mert pár napig könnyű félretenni pártpreferenciákat, de előbb-utóbb kilóg a lóláb. Konrétan egy hír verte ki a biztosítékot, éspedig a Kaczyński család döntése, miszerint az elnököt és feleségét a Wawelben fogják eltemetni. Pár perccel később megjelentek a Facebookon a waweli temetést ellenző csoportok, tegnap este demonstráció volt Krakkóban (az újság szerint félezren lehettek), és már körbejár az a honlap, ahol a petíciót lehet aláírni (eddig 6512-en írták alá). A Wawel ugyanis a lengyel királyok és más nagyon fontos személyiségek temetkezési helye és az, hogy valaki repülőszerencsétlenségben hal meg, az még nem jogosítja fel, hogy a Waweli kriptába kerüljön. Kíváncsian várom a fejleményeket.

Valahol Kolozsvár és Temesvár közt vonatozván jött a hír, hogy lezuhant a repülőgép, amely a lengyel elnököt, a feleségét, valamint a lengyel elit meghatározó személyiségeit szállította volna a katyini megemlékezés helyszínére. Túlélők nincsenek. Még 8 órát kellett várnom, amíg internet közelbe kerültem, addig tehát az ismerőseimet hívogattam, hogy ugye nem terrorakció volt és az oroszoknak semmi köze az egészhez. A jelenlegi állás szerint kizárólag a pilóta hibája volt, és nem merek belegondolni a mivanhamégse lehetőségbe.

Minden információs portál kezdőlapja fekete-fehérben jelenik meg, a máskor idegesítő reklámoknak nyoma sincs (az újságokban, rádióban, sőt TV-ben sincsenek reklámok). Csak erről írnak mindenhol, a sporthírekben is a sportolók reakciójáról számolnak be. A Gazeta Wyborcza mai kiadása 20 oldalas mellékletet jelentetett meg, amelyben mind a 96 áldozatról külön emlékezik meg (a repülőgép személyzetét is beleértve) a többi 44 oldalból csupán 4 oldal szól más jellegű hírekről, köztük a magyarországi választási eredményekről. A városban mindenhol (a villamosokon is) piros-fehér lobogó, gyászszalaggal. A Bagatelánál, illetve az AGH egyetem előtti elektronikus reklámtáblákon csak a gyászszalagos lengyel zászlót mutatják. A Krakkóban található katyini emlékkereszt előtt még ma is tömeg volt és megszámlálhatatlan mécses. Az AGH kollégiumának diákjai így emlékeztek. Természetesen vannak, akik az oroszok kezét sejtik a dologban (Kaczynski nem az oroszok iránti szimpátiájáról volt híres), de szerencsére a médiába ez nem kerül be, inkább arra fókuszálnak, hogy az orosz fél mennyire együttműködő (közös, orosz-lengyel nyomozó bizottságot hoztak létre, a moszkvai Radisson hotelben 150 szobát bocsátanak a hozzátartozók számára, illetve vízum nélkül engedik be őket az országba).

Nem vagyok lengyel, nincsenek lengyel őseim, de lassan három éve élek itt és már kapisgálom, hogy mit jelent ez a nemzetnek, milyen jelentősége van a helyszínnek és csodálattal adózom a lengyel népnek, amiért most nem számít a pártpreferencia, nincs sárdobálás, csak gyász van, együttérzés és összefogás.

Magyar népdalokat énekelni zongorakísérettel hajnali 5-kor jó dolog.

És akkor megvolt ez is: 2 év és 4 hónap után az utolsó munkanap a cégnél. Kaptam óriási virágcsokrot, nagy tapsot az együtt eltöltött évekért, sok nemcéges telefonszámot és nemcéges emailcímet. Illetve egy kártyát, amire az agyoncsépelt sok sikert, sok szerencsét duma van leírva több, mint 40-szer, de az alattuk levő aláírások miatt most kivételesen imádom a közhelyeket is.

2 év és 4 hónap. Körül-belül a felénél párolgott el az ambícióm, azóta próbálom becsapni magam és másokat lelkesedést mímelve, remélve, hogy átmeneti dolog és majd újra megérint az ihlet szele. Nem így történt, úgyhogy kénytelen vagyok az egyetlen megoldáshoz folyamodni, ami ilyenkor mindig bevált: elköltözöm. És nem attól félek a legjobban, hogy egyedül leszek Varsóban vagy, hogy rideg a város és az emberek, hanem attól, hogy nem válik be a csel, és a motivációm továbbra is a nulla fele fog konvergálni. És persze attól is félek, hogy sikerül, és akkor előszeretettel fogom alkalmazni ezt a stratégiát egy-két-három év múlva is, amikor valószínűleg ismét szükség lesz rá.

Világ városai, reszkessetek!

A tegnap este kudarcot vallottam, mint amatőr műkedvelő.

Több, mint két és fél év után elmerészkedtem egy lengyel nyelvű előadásra a színházba. Sztotin ajánlotta a blogi.pl című előadást, amelynek forgatókönyvét a lengyel irodalmi élet neves szereplői írták 3 blogra alapozva. Így például, a második rész forgatókönyvírója az a Dorota Masłowska, aki 2002-ben 19 évesen futott be a Lengyel-ruszki háború a piros-fehér lobogó alatt című regényével (magyarul is megjelent), amelyből azóta film is készült. Az előadásból többet értettem, mint amennyire számítottam, de még mindig nem mindent. A megértést nagyban nehezítette a második részben szereplő színész, pontosabban a gyönyörű szemei és az ellenállhatatlan mosolya. Azon kaptam magam, hogy azon morfondírozom, hogy az előnytelen pulóver alatt vajon hogy nézhet ki. Szerintem Dorota Masłowskát is hasonló kérdések foglalkoztatták, ugyanis az utolsó jelenetben félmeztelenre vetkőztetteti és én kedvemre gyönyörködhettem Adam Nawojczyk tökéletes felsőtestében. Kérem szépen, én ártatlan vagyok. Én tényleg a kultúra élvezete miatt mentem színházba és nem tehetek róla, hogy elkalandozott a figyelmem. Különben Nawojczyk díjat kapott az alakításáért, tehát nem csak szép, hanem tehetséges is a választottam (vagy csak nők voltak a bírálóbizottságban).

Épp olvasom a gazeta.pl-n, hogy meglett az első nyertes a Legyen Ön is milliomos lengyel kiadásában. Az egymillió zlotys kérdés így hangzik: Milyen hangszeren játszik Czesław Mozil? Kornett, xilofon, djembe és tangóharmonika közül lehet választani. Naná, hogy még én is tudtam volna a választ.

A 28. másodperc adja meg a választ.

Itt jobban látszik.

Nemrég felfedeztem egy honlapot, ahonnan angol nyelvű könyveket lehet rendelni olcsón, ráadásul ingyenes a szállítás. Kiválasztottam 4 könyvet, kifizettem és türelmetlenül vártam, hogy megérkezzenek. Kétnaponta csekkoltam a rendelés helyzetét, ahol csak annyi jelent meg, hogy már elküldték őket. A harmadik héten sikerült észrevennem végre, hogy a postacímhez a lakcímem és a munkahelyem kombinációját sikerült írnom, ami ugybár nem létező cím. Írtam gyorsan a bookdepositorynak, hogy hát izé, ezer bocsánat, de tudnak-e valamit arról, hogy merre kóvályoghatnak a könyveim. Válaszoltak, hogy az egyik már visszaérkezett hozzájuk, küldjék el ismét, vagy inkább a pénzt kérem vissza. Mindezt úgy, hogy az én hibámból ment rossz címre a könyv. Tegnap végre megérkezett a negyedik könyv is (egyenként küldik őket, vastag borítékban bedobják a postaládádba), szóval nyugodt szívvel ajánlom őket.

Hülye pi*a vagyok, az. Van itt sok jó barátom, köztük olyanok is, akikkel nem csak sörözni lehet, van kipróbált és bevált fodrászom, háziorvosom, fogorvosom, kozmetikusom, pszichológusom (mielőtt erre rávágnád, hogy ezeket a legkönnyebb pótolni, gondolkodj el azon, hányszor voltál mérges az új frizurád miatt, mert az túl rövid/túl hosszú/nem pont olyan, és akkor a többit nem is fejtegetném). Tudom, hol van jó lovarda, ahol kezdőkkel is foglalkoznak és nem kényszerítenek bele valamilyen tanfolyamba, hanem mehetsz, amikor ráérsz. Vannak kedvenc kávézóim, ahol már ismerem a bárosokat, valószínűleg már ők is engem, mert a múltkor az egyikük arra, hogy nem volt elég apróm, azt felelte, hogy majd behozhatom legközelebb. Tudom, hova lehet beülni hajnali 5kor, ha még nincs kedved hazamenni. A munkahelyen ismerek mindenkit (70 ember, oké, nem nagy teljesítmény ennyi nevet megjegyezni, főleg, hogy ebből 5 Ania, de visszagondolva a kezdetekre, igenis előny az, ha tudod kihez kell fordulni, ha gond van a gépeddel, ha elfelejted a telefonod PIN kódját, ha ügyfelektől kell pénzt behajtani, ha szabadságkérelmet kell leadni, ha kérdésed van, valamely szakterületről stb.). Egy hónapja van két tanítványom, akiket magyarul tanítok, ez a hetem egyik csúcspontja, mert imádok tanítani (még szerencse, hogy csak nemrégiben jöttem rá erre, mert ha korábban tudatosítom magamban, tuti valamilyen elszállt bölcsész szakra mentem volna, most meg otthon sírnék a minimálbérem miatt, és lássuk be, hogy azzal nem lennék sem boldog, sem elégedett). Nem telik el olyan hét, hogy ne fussak össze véletlenül valakivel a városban, legyen az akár felszínes ismerős. Szóval sok olyan apróság, amitől otthon érzi magát valahol az ember.

A vélemények Varsóról, pontosabban arról, hogy milyen lesz nekem ott élni szöges ellentétben állnak egymással. Az egyik tábor szerint jó döntés volt, mert Krakkó egyetemista város, ahol fergeteges bulik vannak, de egy idő után már nem az lesz a legfontosabb kritérium az életben, karrier és fejlődés szempontjából pedig Varsó az ideális és jófej embereket találni nem helyfüggő. A másik tábor azonban, meg van győződve arról, hogy Varsóban csak a pénzt hajszolják az emberek, nem lehet velük beszélgetni sem, bulizásról nem is beszélve, ronda a város, ezt egy-kettőre be fogom látni én is és megbánom majd a döntésemet.

Nekem fogalmam sincs. Én csak a pillangókat érzem a gyomromban, amik akkor kezdtek röpködni, amikor tegnap megmutatták fotókon a lakást, ahol lakni fogok. Egyedül. Végre. Na jó, nem egyedül, mert a macskát persze viszem.

CSommal és Gyopival találkozni nemcsak azért jó, mert az ember megnyugszik, hogy a blogos ismerősök hús-vér emberek (tehát nem képzeletbeli barátoknak szoktam kommentelgetni, huh), hanem mert pajzán történeteket tudnak Krakkó múltjából, a jó humorérzékük csak hab a tortán.

Na jó, bevallom: csaltam. A tavaszvárás azért ment olyan könnyen, mert négy napra leléptem Belgiumba, ahol nincs hó és 6-10 fokkal melegebb is van.

Kétféle városnézést szoktam produkálni. Az egyik, amikor készül több száz fotó, megnézzük a kötelező és nem kötelező látnivalókat és estére már sajognak a talpaim (pl.Stockholm). Ez a verzió akkor szokott megvalósulni, amikor nincs egy fia ismerősöm sem az adott városban, utazás előtt dokumentálódom, hogy mit érdemes megnézni, útitervet készítünk stb. Amikor azonban várnak az állomáson, akkor sokkal inkább a találkozásról szól az utazás, a fényképezőgépem a táskám alján marad, az útvonal meg leginkább kávézó-étterem-kocsma körre korlátozódik, néhány turistaattrakciót közbeékelve.

Brüsszelben készítettem kb. 10 képet (Antwerpenben egyet sem), tekintve, hogy 5 barátom él a város(ok)ban ez rendkívül jó arány. És nem, nem voltunk sem az Atomiumnál, sem az Európai Parlamentben, kezdem azt gondolni, hogy ez az év arról szól, hogy "miként látogassunk nagy városokat, úgy, hogy kihagyjuk a legnagyobb nevezetességeket". Lehet tippelni, hogy 3 hete Athénban mi maradt ki.

Már nem tudok kétségbeesni amiatt, hogy a tegnap megint havazott, ugyanis én már tavaszt érzek. Az idén már párszor láttam kék eget (nem csak Görögországban), tehát tudom, hogy még létezik és elég kitekintenem az ablakon, és elhiszem, hogy ennek a télnek már nincs ereje, hiába ragaszkodik ő hóval-jégcsappal, max. két héten belül tavasz lesz. A -15 fok már a múlté, az éjszaka esett hó, délutánig megolvad...még két hét.